Hangulat

Ma nem tárgyat szeretnék nektek mutatni "csak" egy érzést. A mai hangulatomat:

Útunk során annyi emberrel találkozunk, akik mind különbözőek, egyéniségek, egy-egy megismételhetetlen csoda. Egy ideig együtt megyünk az úton, mert az útelágazásnál erre kanyarodtunk - és ő is. Akikkel közelebbi kapcsolatba kerülünk, ha akarjuk, ha nem, de hatással vannak ránk. Ráhangolódunk az érzéseikre, ha figyelünk rájuk - megérezzük bánatukat, örömüket. Batyukat cipelünk - ki ilyet, ki olyat. Ha ezen az útvonalon az én batyum kisebb, felajánlom, hogy segítek vinni az övét. De hol van a határ, meddig segítsek vinni a batyut?? Jó ha én viszem? Vagy inkább próbáljam meg meggyőzni, hogy pakoljon ki belőle néhány dolgot? Hol kell - egyáltalán kell e - azt mondanunk, hogy ezt a problémát nem tudom megoldani helyetted?? Szeretnék segíteni, de nem tudom hogyan. Félek, hogy ahelyett, hogy segítenék mindketten leülünk a batyunk mellé a földre. Akkor pedig mindketten rosszul fogjuk érezni magunkat. Ez nem segítség. Meddig lehet elmenni a segíteni "akarással"? Ilyenkor eszembe jut a SZERETET, ami oly sok mindenre gyógyír a lelkünkben. Szeretettel közelítek... talán segíthetek sok-sok szeretettel és figyelemmel...

"Tatiosz: Tartalékok
Mindenből kettőt tartsunk kéznél, ami az Élethez kell. Ekkor az életünk is kétszerannyit ér. Két mosolyunk, két kedves szavunk legyen egy helyett; megkettőzött szeretet, türelem, jóindulat az élet mindennapos kellékei. A jóból, a kellemesből tartalékunk legyen, hisz kétszeresen kell azt osztogatnunk. A természet bölcsen gondolkodott az egyről: még egyet rendelt melléje, hogy törékenységétől megóvja. A férfihez nőt, a nőhöz férfit. Az emberhez embert. A szeretethez szeretetet. Mindenből kettőnk legyen. Így ha apadna a szeretet, fogyna a türelem, csappanna a jóindulat, ott a tartalék a kezünk ügyében. Tudjuk, hogy hol keressük őket, és boldogságunk is megduplázódik."