Egy puha, biztonságos ringatózáshoz hasonlított leginkább ez a hétvége. Drága Móni barátnőm 3 hetet itthon tölt Magyarországon. Ezt a hétvégét nálunk töltötte, Pécsett a két gyönyörű gyermekével, Ákossal, aki hamarosan 3 éves lesz és Botival, aki 6 hónapos. Sokat segítettek nekem ebben a pár napban. Átöleltek, gyógyították a sebeimet. Göndör kacajokkal és sok-sok mosollyal töltötték meg a házat. Nagyon jó érzés volt a pici Botit a kezemben tartani, szagolni a buksiját, simogatni a picurka kezét, lábát. A legkedvesebb játéka a Dorkától kapott bagoly volt, élvezettel rágcsálta.
Ezen a hétvégén még a vasalás is kellemes volt, mert Móni barátnőm - szokásához híven - nem jött üres kézzel, sok szép anyagot hozott nekem ajándékba. Ezeket avattam be és vasaltam ki.
Jól jött, hogy másokra, sokakra kellett figyelnem az elmúlt napokban. A fájdalmat persze meg kell élni, ez a rendje. Most mégis úgy érzem könnyebb egy kicsit. Kell, hogy előre nézzek, hogy újra a gyermekeim, a családom, a barátaim felé terelődjön a figyelmem. Annyira jólesett a sok kedves érdeklődő levél is, az együttérzésről biztosító telefonok, a hosszú beszélgetések a barátnőimmel. Most éreztem csak igazán, hogy milyen sok ember "törődik" velem. Nem hagytak magamra a legnehezebb pillanatokban sem. Még sokszor elkalandozok, vissza-visszatérek a múltba, a gyerekkoromba, amikor még együtt voltunk... de az Élet megy tovább. A dolgomat tennem kell, mint Anya, mint Feleség, mint Barát... Számítanak rám, Ők akik itt vannak velem a mindennapokban. És akik már nincsenek, őket sem veheti el már senki... Mert itt laknak velem, mélyen bent a szívemben, végleg... örökre!
