2011. június 2., csütörtök

Az út


Ezen a hosszú úton, amit az Életünk során megteszünk kisebb-nagyobb csomagokat kezdünk el magunkkal cipelni. Vannak olyan csomagjaink, amelyeket csak néhány hétre veszünk fel, aztán könnyedén letesszük és hamar el is felejtjük. Aztán vannak azok a csomagok, amelyeket már olyan régóta viszünk magunkkal, hogy szinte hozzánk is nőttek, már nem is veszünk róla tudomást, hogy velünk van. Ha kicsit kezd nyomni valahol, legfeljebb igazgatunk rajta, de hősiesen visszük tovább. És vannak azok a csomagok, amelyeket nem önszántunkból vettünk magunkhoz. Ránkakasztották. De vinni kell, mert nekünk osztották... Ezek a legkényelmetlenebb csomagok és a legnehezebb tőlük megválni. Apránként, kis részletekben igyekszünk kipakolni belőle, hogy talán egyszer üres lesz és könnyebben letehetjük valahol, de vannak benne rejtett zsebek... még cipzárosak is, ahonnan újabb és újabb nehézségek bújnak elő, amikor már azt gondoljuk, hogy egy kicsit könnyebb. A csomagok legkedvesebbike, amelyeket mi magunk választunk az út szélén guberálva, azt gondolva, hogy ez a csomag épp hozzám illik, pont jó lesz nekem, nagyon tetszik, hát viszem egy kicsit. Amikor nehézzé válik, kiderül, hogy már nem is olyan könnyű letenni, sőt egyre nehezebb, egyre elviselhetetlenebbül nyomja a vállunkat. És akkor jön a BARÁT, így csupa nagybetűvel és azt mondja:
- Te, figyelj! Ezt a csomagot ne cipeld már tovább. Van épp elég már a hátadon. Add ide, majd én segítek! Ezt viszem helyetted...
És amikor leveszi a hátamról fellélegzem. Hát ennyire nehéz volt? Most érzem csak, mennyivel könnyebb így.

Kívánom nektek, hogy a hosszú úton legyen mellettetek is mindig egy Barát, aki időnként segít letenni néhány bőröndöt. Esetleg segít átnézni, hogy biztosan mindent cipelni kell e, ami a zsákotokban rejtőzik, vagy már rég megszabadulhattatok volna legalább az aprajától.


Kőbe vésve...

Két barát ment a sivatagban. Kirándulásuk alatt összevesztek és az egyik barát képen törölte a másikat, aki megsértődött. Anélkül, hogy bármit szólt volna, beleírta a homokba: "Ma a legjobb barátom lekevert egyet." Mentek tovább a sivatagban. Egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldoklani kezdett, de a másik kimentette. Magához térvén, kőbe véste: "Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!" Az a barát, aki lekevert egyet, majd megmentette a másikat, megkérdezte: "Mikor megütöttelek homokba írtad, most meg kőbe vésted. Miért?" A másik az válaszolta: "Mikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki ne törölhesse el. (N.A.)

9 megjegyzés:

lomaquilt írta...

Kivánom, hogy egyre több kőbevésett megjegyzésed legyen!

Bodnár Gréti írta...

Milyen szép idézet!!!

Nagymamis írta...

Szép az idézet, és nagy az igazsága! Kellenek az ilyen barátok!

Abile írta...

Lomaquilt!
Köszönöm szépen!
================================
Gréti!
Örülök, hogy neked is tetszik.
================================
Nagymamis!
Igen, kellenek... Bajban ismerszenek meg leginkább, szerencsémre sokan vannak!

bruercsi írta...

Szép gondolatok, köszönöm!

Silerika írta...

Milyen szép, és milyen igaz! :o)

mmama írta...

"A barátok olyanok mint a csillagok.
Nem mindig látjuk őket, de tudnunk kell hogy léteznek" Milne

Abile írta...

Bruercsi!
Én köszönöm, hogy olvasol...
===============================
Silerika!
Örülök, hogy tetszett.
===============================
Mmama!
Köszönöm... és érzem!

eszter írta...

Hú... köszönöm